Vannak napok, amikor egyszerűen túl nehéz boldognak lenni.

Én alapvetően vidámnak tartom magam és nem szeretném, ha az énképem sérülne, így legtöbbször vidám is vagyok. Az utóbbi néhány hét azonban engem is megtépázott, így mára elég sírós hangulatba kerültem.

Van egy tökéletes párom, tűrhető a munkám, nincs baj az egészségemmel, egész elfogadható a családom, akkor mégis mi a baj? Magányos vagyok.

Tavaly ilyenkor javában szerveztem az egyik barátnőm meglepi szülinapi buliját lézertaggel és meglepetés vendégekkel, a másikat meg estéken át hallgattam, ahogy panaszkodik az életéről és próbáltam belé lelket önteni. Szeretem őket, most mégis egyedül vagyok, mert az egyikőjük a tudatmódosító szerek hatására elvesztette kapcsolatát a realitással, a másik meg boldog egy olyan férfi oldalán, aki engem finoman szólva sem szeret. Igazság szerint nem is haragszom rájuk, mert nem az a baj, hogy ők elkoptak mellőlem, hanem az, hogy nincs más, aki mellettem lenne.

- Miért nincs nekem barátnőm?

- Mert a nők kiszámíthatatlanok.

Van egy nagyon praktikus tulajdonságom, amit az emberek többsége úgy határozna meg, hogy könnyen barátkozom. Az az igazság azonban, hogy ennek pont a fordítottja igaz, velem barátkoznak könnyen az emberek. Én egyszerűen akkor érzem jól magam, ha a körülöttem lévők jól érzik magukat, és ezt valahogy ösztönösen tudják az emberek és könnyen megnyílnak előttem, hamar befogadnak. Én viszont nem engedek be egyszerűen senkit a világomba, így van, hogy úgy járok, mint most, hogy két nap múlva születésnapom lesz,  és hiába szeretnék egyszer magamnak is bulit szervezni, alig egy páran fognak eljönni. Ezt hívják szívásnak.

De mit tehet ilyenkor az ember? Összeszedi magát és keres valamit, ami szebbé teszi a napját.

Én például megyek és sütök egy adag muffint a kollégáimnak, az úgyis mindig jobb kedvre derít, ha ízlik az embereknek, amit csinálok, és hátha kiderül valamelyikről, hogy épp ráér szombaton ;)

Szeretek álmodni.

Nem tudom más hogy van ezzel, de én imádom, amikor a tudatalattim átveszi az irányítást és olyan helyekre vezet, ahová a józan eszem sose tenné be a lábát. Van, hogy semleges kis semmitmondó álmaim vannak, van, hogy más bőrébe bújok és újabban végre már megjelentek az erotikus álmok is (persze én teljesen elcseszett vagyok, mert még álmomban is a párommal rosszalkodok). A kedvenceim azonban a rémálmok.

Nem tehetek róla, imádok borzongani. Nem a horrorok olcsó ijesztgetésére vágyom, azon csak nevetni tudok. Nem, én arra gondolok, amikor a borzongás természetes. Amikor csendesen bebújik a hátadhoz és egy kicsit a részeddé is válik.

A lenti álmom az első, amit papírra vetettem és egyben ez az egyik kedvencem is.

Mai öröm: egy álom, amiben valaki más bőrébe bújhatunk.

Álom 1.

 

(megálmodta:csv1987)

 

Ha álomból ébredek, akkor mindig felülök, szóval most is álmodhattam.

 

Nem emlékszem mi lehetett, biztos megint falak borultak rám, de nem is számít igazán.

 

Gyula békésen alszik. Jellemző, mellette akár egy ágyút is elsüthetnének, arra sem ébredne fel.

 

Pedig most aztán zeng az ég, megint jön a vihar, hallom, ahogy az óceánparti sziklákat csapkodják a tajtékzó hullámok. Egy újabb villámlás világítja be az emeleti hálószobánkat, számolok. Egy, kettő, három, hatalmas mennydörgés. Az egyik ablakot csapkodja a szél, délután nyitva maradt.

 

Felkelek, belebújok a köntösömbe és a papucsomba, aztán kibotorkálok a sötét folyosóra.

 

Régen mindig féltem a sötétben, úgy éreztem, hogy idegen szemek lesnek, figyelik minden lépésemet, várják, hogy hibázzak, elgyengüljek, és akkor rám vetnék magukat. Ma már tudom, hogy nincs ez így – legalábbis ez a ház védett -, de akkor sem szeretem a sötétet.

 

Bemegyek az utolsó szobába, a függönyöket cibálja a szél. Mikor be akarom zárni az ablakot, elkapja a párkányt egy kéz.

 

Ki a fene?

 

Tudom, hogy csak ember lehet, hisz az ablakon keresztül közlekedő természetfeletti lényektől védve vagyunk, úgyhogy félresöpröm a tüllfüggönyt.

 

-          Rebi, basszus mit keresel itt?

 

-          Tomi nem alszik otthon, én meg nem akartam egyedül maradni ebben a viharban. Kopogtam is, de nem hallottad.

 

-          Oké, de tudod, hogy ezen az ablakon nem jöhet be ember, mert akkor megtöri a pajzsot. Gyere le, beengedlek.

 

Rebi visszakapaszkodik a cseresznyefára, én meg gyorsan bezárom az ablakot. Nem akarok belegondolni, hogy mi történt volna, ha nem hallom meg a táblák kopogását és ő tönkre teszi a ház pajzsát.

 

Védelem nélkül maradni egy ekkora viharban… beleborzongok az elképzelésbe.

 

Leszaladok a gyönyörűen faragott lépcsőn és kinyitom a bejárati ajtót. Rebi gyakorlatilag beront a házba. Ha eddig nem sejtettem volna, hogy mi van odakint, mostmár akkor is paráznék.

 

Minden viharnál ugyanaz. Vízbefúlt gyerekek felnőtteket keresnek, akiket magukkal vihetnek a mélybe. Senki nem tudja, hogy mi a céljuk ezzel. Lehet, hogy csak magányosak és törődésre vágynak. Lehet, hogy valami nagyobb hatalom készteti őket lelkek elrablására. De az is lehet, hogy bosszút akarnak állni, amiért gondatlan felnőttek hagyták őket az óceán mélyén elpusztulni.

 

Félelmetesek és szánalomra méltóak egyszerre.

 

Mikor először találkoztam velük, legalábbis ezt éreztem, de mára már megszoktam őket és csak egy problémának tartom a létezésüket, ami ellen védekeznem kell. Ha gyomot találsz a kertben, kihúzod. Ha tolvajoktól tartasz, riasztót szerelsz be a házadba. Ha vízihulla kisgyerekek akarnak elhurcolni, hogy te is vízihulla légy, akkor alaposan bezárod az ajtót vihar idején.

 

Szóval én most bezárom az ajtót. Illetve zárnám, hisz kicsiny kékesszürke gyermekkarok állják utamat. Próbálom őket óvatosan kilökdösni, hisz ha egyszer megfog valamelyik, akkor nem ereszt el, csak ha már az én szívem sem dobog. Legalább is ezt tartják róluk, én pedig nem fogok az életemet kockáztatva kísérletezni, hogy, vajon tényleg olyan gyengék-e azok a karok, mint amilyennek tűnnek.

 

Nagy nehezen bezárom az ajtót, ráfordítom a kulcsot is.

 

De hova a fenébe tűnt Rebi, amikor épp szükségem lenne rá? Á, már biztos fenn van a szobájában. Jellemző, hogy megint itt hagyott, annyira utálja ezeket a kis lényeket, nem is értem, hogy minek költözött ide? Betti legalább belátta, hogy nem lenne képes ehhez hozzászokni, ezért maradt a városban. Na mindegy.

 

Ajtó-ablak zárva, pajzs érintetlen, mehetek aludni.

 

Én viszonylag későn kezdtem el érni, későn fogtam bele a pasizásba, későn kezdtem sminkelni és szőrteleníteni, későn kezdtem olvasni és úgy egyébként kialakítani az ízlésemet, magamat. Emiatt eleinte furcsa habzsolás és csapongás jellemezte a zenei ízlésvilágomat, majd az évek során ez szép lassan lecsillapodott és mára már (remélhetőleg) az igényes változatosság írja le leginkább. Egy valami viszont biztosan nem változott az évek során, tinédzser korom óta rajongok a Linkin Parkért.

Sajnos a kamasz éveim már messze vannak és így közeledve a harminchoz, lassan a gyerekvállalás küszöbén, túl egy saját vállalkozáson, komoly pozíciót betöltve egy pénzintézetben, már kétszer átgondolom én is, hogy mibe fogok bele. Így történt, hogy amikor megtudtam, hogy egy csapat suhanc koncertjáratot szervez néhány határral arrébb az imádott bandám műsorára, hosszas gondolkodás után szép csendben elgyászoltam magamban a fiatalságom, bohóságom és a bakancslistám.

Aztán ezt megemlítettem a világ számomra teremtett férfijának, aki kiröhögött. Persze, hisztibe kezdtem, de leoltott.

- Miért nem mész?

- Öreg vagyok.

- Meg hülye. Na és?

- Drága.

- Megkapod szülidre.

- Nekem nem illik már ilyesmit csinálni.

- Ugorjunk! Mi van még?

- Mit csinálok, ha nem lesznek jófejek a többiek?

- Egy napot mindenkivel ki lehet bírni.

Szóval elmentem.

És fantasztikus volt.

A találkánál még izgultam, hogy honnan ismerem majd meg a többieket, de persze fölösleges volt: csak egy hülye van, aki LP koncertre virágocskás rózsaszín ingben, meg csipke balerinában indul el, a többiek tényleg Chester rajongónak tűntek...

Már az út is maradandó élményt nyújtott, kezdésnek késett a sofőr, az autóban meg nem találtunk semmi eszközt, ami zenelejátszásra alkalmas, maradtak a telefonok és a hangunk. A csapat a szélrózsa minden irányából érkezett és az LP szeretetén kívül más közös nem nagyon volt bennünk. Ennek ellenére, vagy pont ezért remek kis csapat voltunk, így volt az egész kerek, szép. Mindenki tiszteletben tartotta a másik háklijait és emlékezetes utat hoztunk össze. A piálás persze kötelező volt, ha már ennyi idegennek kellett nyolc órán át egy kocsiban kuporognia, de nagyon azért nem csaptuk szét magunkat, pláne, hogy a cseh sztráda mindenkit álomba rázott. Lengyeleknél ébredtünk, gyors átöltözés félórára a céltól, itt már éreztük, hogy jó helyen járunk, mindenkin LP-s póló virított.

Nem sokkal később megpillantottuk a wroclawi stadiont, ahol minden koncertek egyik legrosszabbul szervezettjével találkozhattunk. Megpróbáltatásaink sora azzal kezdődött, hogy a szervezők elirányítottak minket egy olyan parkolóba, ahová a Tranzit nem fért be. Eleve késésben voltunk (a lengyel autópályán több balesettel és útépítéssel is találkoztunk) de itt még további értékes perceket veszítettünk a megfordulással és a parkolóhely kereséssel. Gyors fotó, majd rohanás a bejárathoz következett, ahol várt minket a következő hideg zuhany. A csapat egyik fele a nagy álló részbe vett jegyet, míg a másik fele (többek között én is) a színpad elé, persze jóval drágábban, hogy hamarabb bemehessünk. Ám mivel lekéstük az "early entrace"-t, elnavigáltak minket a leghosszabb bejutásra várakozó sorba. Hopp, itt úszott el a pluszba kifizetett 100 zlotyink, mert a szervezők nem készültek fel a csúszásra. Bár nagyon másra se készültek, hisz angolul szinte senki nem beszélt, a karszalagok kiosztása közben majd agyontaposták egymást az emberek, a büféből az ásványvíz a koncertek kezdete előtt egy órával már elfogyott, a tánctérre pedig nem lehetett italt bevinni, így néhány óra múlva a törékenyebb leányzók hullani kezdtek, mint a legyek, ölben kellett őket kimenteni a tömegből, végül pedig csak el kezdtek vizet osztani pohárból és üvegből, ami a földön landolt, pedig eredetileg ezt akarták elkerülni. Nyugodtan vállon  veregethetik hát magukat a szervezők.

Sajnos a Fall Out Boy közel sem nyújtotta azt az élményt, amire számítottam tőlük, nem is fecsérelném rájuk a szót, megkapták méltó büntetésük, a közönség egyszer sem tapsolta vissza őket.

A későn érkezésünk ellenére fantasztikus helyet sikerült találnunk a színpad jobb szélénél a második-harmadik sor magasságában, innen csak akkor kerültünk kicsit hátrébb, amikor megérkezett egy igazi keménymag, akiktől kissé féltettem a épségem. De semmit sem rontott a hangzáson az a két sor, így nincs mit bánnom a hátrébb fúráson.

Aki volt már tömegrendezvényen, az szerintem tudja mekkora hatással is van az emberre, aki még nem, annak megpróbálom leírni, de mindenképp menjen el egyszer.

Amikor megszólalt a basszus, arrébb rezegtem egy kicsit a földön és minden egyes szőrszálamat éreztem. És mindezt a kedvenc zenekarom zenéje váltotta ki belőlem. Háromnegyed órát vártunk a FOB levonulása után, de amikor felcsendült Mike zongorája, az mindenért kárpótolt. A The Catalyst-tal kezdtek, Feri meg is jegyezte, hogy bárcsak a Guilty All The Same lenne a következő, hát az lett. Minden számuk fantasztikus volt. A korai koncertfelvételeken még hallani, amint Chester hangja félóra alatt elmegy, mára már megedződtek a hangszálai, egy fals hang nem volt az egész koncerten, pedig végig rohangálta és ugrálta az egész műsort. Mi pedig imádtuk. Harmincezer ember őrjöngve ugrált és üvöltötte vele együtt a Points Of Authority-t, a Given Up-ot és a Wasteland-et. Mind eggyé váltunk a zenéjükkel.

Azt hittem ez megy majd még egy órán át, de a srácok pillanatok alatt lecsendesítették a tömeget, hogy átszellemülten hallgathassuk végig a világ legszebb Leave Out All The Rest/Shadows Of The Day/Iridescent feldolgozását. De nem csak mi voltunk megdöbbenve: míg én épp elaléltam Chester hangjától, mutatták Mike arcát, amint a közönséget figyeli. Értetlenséget és döbbent boldogságot láttam rajta, amit nem értettem, aztán megmutatták a stadiont is: több ezer világító telefon emelkedett a magasba, megannyi csillagot idézve, ami mind csak értük ég. Nem tudom van-e felemelőbb érzés, mint egy ilyen hálás közönséghez tartozni.

Balladából is repetázhattunk, a Castle of Glass-t is lelassították a fiúk, így jobban passzolt a zene a mondanivalóhoz. Jött még néhány számnyi őrjöngés, aztán egy óránál a Waiting For The End, majd eltűntek a színpadról. Néhány perces mindent elsöprő ováció, majd visszatérés Mike szólójával és még néhány fantasztikus számmal egy negyedóra erejéig. Numb, In the End, Faint, elköszönés és már sehol sincsenek. Vége volt, de a tömeg nem mozdult. Kántáltunk és tapsoltunk és sikítottunk, de senki nem indult el haza. A színpadon jövés-menés kezdődött, én pedig élveztem, hogy egy-egy sikításom újabb és újabb hullámokat indít el a közönség soraiban. Senki nem akart még indulni, olyanok voltunk, mint a drogosok, akik megízlelhették a mennyországot és nem bírnak leszállni a földre. Még többet akartunk és megkaptuk.

Lift me up,
Let me go.

Azért lássuk be, hogy stílusos és egyben nagyon vicces ezzel a két sorral visszajönni énekelni, én pedig kacagtam a gyönyörűségtől, amikor megláttam Chestert félmeztelenül újra feljönni a színpadra. Már alig kaptam levegőt és görcsölt a lábam is, de nem bírtam abbahagyni az ugrálást, ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem újra eljutni koncertjükre. Kaptunk tőlük még fél óra fergeteges pörgést a legzúzósabb számaikkal. Feri megemlítette, hogy New Divide-ot akar. Hát megkapta. Így teljesüljön minden álma. Kaptunk még What I've Done-t Brad gitár szólójával és közönség énekeltetéssel, majd jött a Bleed It Out a legzseniálisabb dobszólóval, amit valaha is hallottam. Sokkal gyakrabban kéne Robnak szólóznia. Aztán újra megénekeltetettek bennünket, mi pedig álltuk a sarat.

Lift me up,
Let me go.

Soha nem fogom elfelejteni Chester arcát, amint nézi a relatíve kis számú közönségét és csodálkozik, hogy ennyire szeretjük. Próbált minket csitítani, de csak többedjére sikerült belénk folytani a dalukat. Chester pörögve-ugrálva csókokat dobált és azt hajtogatta, hogy "I love you and i love you better!", Mike pedig megtapsolt minket és azt mondta "You're awesome!".

A Linkin Park tagjai azok, akiknek életem egyik legcsodásabb élményét köszönhetem és még ők hálásak nekünk. Ha nem imádtam volna már így is őket, akkor ott azonnal beléjük szeretek. Napok teltek el azóta, újra indult a taposómalom is, de én még mindig a hatásuk alatt  vagyok.

A haza út már csendesen telt, mindenki az emlékeibe kapaszkodva aludt a kényelmetlen üléseken, majd egy csodálatos napfelkelte ébresztett minket, tudtunkra hozva, hogy van élet a katarzis után is.

Köszönöm a képeket és az élményeket Balog Tominak, Fóri Cintiának, Golubov Csabának, Juhász Karcsinak, Ondrik Imolának, Orbán Ferinek és Tihanyi Szandinak.

Tegnap volt a nemzetközi törölközőnap, ami nem más, mint tisztelgés Douglas Adams angol sci-fi író előtt. A legismertebb műve kétség kívül A galaxis útikalauz stopposoknak, de én valahogy eddig nem éreztem vágyat az elolvasására. Valószínűleg a regény alapján készült film lehet a bűnös: negyed órát bírtam belőle megnézni, utána még a gépemről is töröltem annyira irritált.

Tegnap azonban elszántam magam: ha világszerte annyira szeretik, hogy még egy nemzetközi ünnepnapot is kapott, akkor mégiscsak kéne adni neki egy esélyt...

(Persze közben beúszott az agyamba az a bizonyos "több millió légy nem tévedhet" mondás, de elhessegettem ;) )

És végülis jól tettem, hogy elkezdtem, mert tényleg nagyon jó kis könyv, bár a humorát meg kell szokni.

Mai öröm:

másfél óra pihi egy jó könyvvel, teával, fagyival, a kedvenc zenéimmel, teljesen egyedül :)

Néhány hete olvastam egy cikket, amiben fontosnak mondott tippek és tanácsok szerepeltek harminchoz közelítő boldogságra vágyóknak. Mivel mindjárt huszonhét leszek, rettentő fontosnak tartottam elolvasni, hisz mi van akkor, ha épp ez a cikk rejti az örök boldogság titkát és én lemaradok róla, mert már elfogyasztottam a napi értelmetlen cikkemet? Persze a legtöbb tipp hidegen hagyott (kezdj el félretenni nyugdíjas korodra, építsd le a rossz barátokat, kezdj el öregedés elleni krémeket használni..stb), de volt benne egy gondolat, ami nagyon megfogott.

Azt a tanácsot adta, hogy minden napunkban legyen legalább egy apró öröm, ami megmelengeti a szívünket, minden héten próbáljunk ki valami olyat, amit addig még soha, és néhány havonta csináljunk valami igazán különlegeset. Én azt hiszem, korábban is alapvetően így éltem, de amióta oda is figyelek ezekre, azóta tényleg elégedettebb vagyok az életemmel.

A körülöttem élőkön viszont nem látom azt, hogy tudatában lennének annak, hogy milyen szerencsések is, így arra gondoltam, hogy megpróbálom tovább adni a szemléletemet.

Mivel írni nem igazán tudok, ez igen komoly kihívás, de hát mi ez, ha nem egy igazán különleges és új dolog az életemben? :)

És mi volt a mai napi örömöm? Sok minden, hála az égnek. 

Életemben először kivettem a részem az Európai Parlamenti képviselőválasztásból, ahová a párom kísért el. Tudom, hogy furcsa, de engem tényleg örömmel tölt el, hogy része vagyok valami nagy egésznek, ahol egy egyszerű iksszel én is elérhetem, hogy a véleményemet, ha kicsit is, de számításba vegyék. 

Utána romantikáztunk egyet az Orczy-kertben, volt ott minden, ami a jó hangulathoz kell: fura félmeztelen kardos fazon, cuki szívecske, pelyhes kis vadkacsák, szép idő. Mennydörgés körülöttünk mindenhol, de felettünk az ég mégis tiszta maradt, így száraz lábbal értünk haza. Út közben még kijátszottuk magunkat a Grund rettentő vagány farönkös játszóterén és szereztünk fagyit, amiből most írás közben már nyammogok is, persze plusz fagyasztott málnával és tejszínhabbal, mert úgy az igazi ;)

Ja és a bedagasztott tésztám várja, hogy megkeljen, aztán szilvalekvárral megtöltve pirosra süssem. Egyébként buktát sem sütöttem még, úgyhogy nagyon túlteljesítem a heti egy új dolgot :)