Én viszonylag későn kezdtem el érni, későn fogtam bele a pasizásba, későn kezdtem sminkelni és szőrteleníteni, későn kezdtem olvasni és úgy egyébként kialakítani az ízlésemet, magamat. Emiatt eleinte furcsa habzsolás és csapongás jellemezte a zenei ízlésvilágomat, majd az évek során ez szép lassan lecsillapodott és mára már (remélhetőleg) az igényes változatosság írja le leginkább. Egy valami viszont biztosan nem változott az évek során, tinédzser korom óta rajongok a Linkin Parkért.
Sajnos a kamasz éveim már messze vannak és így közeledve a harminchoz, lassan a gyerekvállalás küszöbén, túl egy saját vállalkozáson, komoly pozíciót betöltve egy pénzintézetben, már kétszer átgondolom én is, hogy mibe fogok bele. Így történt, hogy amikor megtudtam, hogy egy csapat suhanc koncertjáratot szervez néhány határral arrébb az imádott bandám műsorára, hosszas gondolkodás után szép csendben elgyászoltam magamban a fiatalságom, bohóságom és a bakancslistám.
Aztán ezt megemlítettem a világ számomra teremtett férfijának, aki kiröhögött. Persze, hisztibe kezdtem, de leoltott.
- Miért nem mész?
- Öreg vagyok.
- Meg hülye. Na és?
- Drága.
- Megkapod szülidre.
- Nekem nem illik már ilyesmit csinálni.
- Ugorjunk! Mi van még?
- Mit csinálok, ha nem lesznek jófejek a többiek?
- Egy napot mindenkivel ki lehet bírni.
Szóval elmentem.
És fantasztikus volt.
A találkánál még izgultam, hogy honnan ismerem majd meg a többieket, de persze fölösleges volt: csak egy hülye van, aki LP koncertre virágocskás rózsaszín ingben, meg csipke balerinában indul el, a többiek tényleg Chester rajongónak tűntek...
Már az út is maradandó élményt nyújtott, kezdésnek késett a sofőr, az autóban meg nem találtunk semmi eszközt, ami zenelejátszásra alkalmas, maradtak a telefonok és a hangunk. A csapat a szélrózsa minden irányából érkezett és az LP szeretetén kívül más közös nem nagyon volt bennünk. Ennek ellenére, vagy pont ezért remek kis csapat voltunk, így volt az egész kerek, szép. Mindenki tiszteletben tartotta a másik háklijait és emlékezetes utat hoztunk össze. A piálás persze kötelező volt, ha már ennyi idegennek kellett nyolc órán át egy kocsiban kuporognia, de nagyon azért nem csaptuk szét magunkat, pláne, hogy a cseh sztráda mindenkit álomba rázott. Lengyeleknél ébredtünk, gyors átöltözés félórára a céltól, itt már éreztük, hogy jó helyen járunk, mindenkin LP-s póló virított.
Nem sokkal később megpillantottuk a wroclawi stadiont, ahol minden koncertek egyik legrosszabbul szervezettjével találkozhattunk. Megpróbáltatásaink sora azzal kezdődött, hogy a szervezők elirányítottak minket egy olyan parkolóba, ahová a Tranzit nem fért be. Eleve késésben voltunk (a lengyel autópályán több balesettel és útépítéssel is találkoztunk) de itt még további értékes perceket veszítettünk a megfordulással és a parkolóhely kereséssel. Gyors fotó, majd rohanás a bejárathoz következett, ahol várt minket a következő hideg zuhany. A csapat egyik fele a nagy álló részbe vett jegyet, míg a másik fele (többek között én is) a színpad elé, persze jóval drágábban, hogy hamarabb bemehessünk. Ám mivel lekéstük az "early entrace"-t, elnavigáltak minket a leghosszabb bejutásra várakozó sorba. Hopp, itt úszott el a pluszba kifizetett 100 zlotyink, mert a szervezők nem készültek fel a csúszásra. Bár nagyon másra se készültek, hisz angolul szinte senki nem beszélt, a karszalagok kiosztása közben majd agyontaposták egymást az emberek, a büféből az ásványvíz a koncertek kezdete előtt egy órával már elfogyott, a tánctérre pedig nem lehetett italt bevinni, így néhány óra múlva a törékenyebb leányzók hullani kezdtek, mint a legyek, ölben kellett őket kimenteni a tömegből, végül pedig csak el kezdtek vizet osztani pohárból és üvegből, ami a földön landolt, pedig eredetileg ezt akarták elkerülni. Nyugodtan vállon veregethetik hát magukat a szervezők.
Sajnos a Fall Out Boy közel sem nyújtotta azt az élményt, amire számítottam tőlük, nem is fecsérelném rájuk a szót, megkapták méltó büntetésük, a közönség egyszer sem tapsolta vissza őket.
A későn érkezésünk ellenére fantasztikus helyet sikerült találnunk a színpad jobb szélénél a második-harmadik sor magasságában, innen csak akkor kerültünk kicsit hátrébb, amikor megérkezett egy igazi keménymag, akiktől kissé féltettem a épségem. De semmit sem rontott a hangzáson az a két sor, így nincs mit bánnom a hátrébb fúráson.
Aki volt már tömegrendezvényen, az szerintem tudja mekkora hatással is van az emberre, aki még nem, annak megpróbálom leírni, de mindenképp menjen el egyszer.
Amikor megszólalt a basszus, arrébb rezegtem egy kicsit a földön és minden egyes szőrszálamat éreztem. És mindezt a kedvenc zenekarom zenéje váltotta ki belőlem. Háromnegyed órát vártunk a FOB levonulása után, de amikor felcsendült Mike zongorája, az mindenért kárpótolt. A The Catalyst-tal kezdtek, Feri meg is jegyezte, hogy bárcsak a Guilty All The Same lenne a következő, hát az lett. Minden számuk fantasztikus volt. A korai koncertfelvételeken még hallani, amint Chester hangja félóra alatt elmegy, mára már megedződtek a hangszálai, egy fals hang nem volt az egész koncerten, pedig végig rohangálta és ugrálta az egész műsort. Mi pedig imádtuk. Harmincezer ember őrjöngve ugrált és üvöltötte vele együtt a Points Of Authority-t, a Given Up-ot és a Wasteland-et. Mind eggyé váltunk a zenéjükkel.
Azt hittem ez megy majd még egy órán át, de a srácok pillanatok alatt lecsendesítették a tömeget, hogy átszellemülten hallgathassuk végig a világ legszebb Leave Out All The Rest/Shadows Of The Day/Iridescent feldolgozását. De nem csak mi voltunk megdöbbenve: míg én épp elaléltam Chester hangjától, mutatták Mike arcát, amint a közönséget figyeli. Értetlenséget és döbbent boldogságot láttam rajta, amit nem értettem, aztán megmutatták a stadiont is: több ezer világító telefon emelkedett a magasba, megannyi csillagot idézve, ami mind csak értük ég. Nem tudom van-e felemelőbb érzés, mint egy ilyen hálás közönséghez tartozni.
Balladából is repetázhattunk, a Castle of Glass-t is lelassították a fiúk, így jobban passzolt a zene a mondanivalóhoz. Jött még néhány számnyi őrjöngés, aztán egy óránál a Waiting For The End, majd eltűntek a színpadról. Néhány perces mindent elsöprő ováció, majd visszatérés Mike szólójával és még néhány fantasztikus számmal egy negyedóra erejéig. Numb, In the End, Faint, elköszönés és már sehol sincsenek. Vége volt, de a tömeg nem mozdult. Kántáltunk és tapsoltunk és sikítottunk, de senki nem indult el haza. A színpadon jövés-menés kezdődött, én pedig élveztem, hogy egy-egy sikításom újabb és újabb hullámokat indít el a közönség soraiban. Senki nem akart még indulni, olyanok voltunk, mint a drogosok, akik megízlelhették a mennyországot és nem bírnak leszállni a földre. Még többet akartunk és megkaptuk.
Lift me up,
Let me go.
Azért lássuk be, hogy stílusos és egyben nagyon vicces ezzel a két sorral visszajönni énekelni, én pedig kacagtam a gyönyörűségtől, amikor megláttam Chestert félmeztelenül újra feljönni a színpadra. Már alig kaptam levegőt és görcsölt a lábam is, de nem bírtam abbahagyni az ugrálást, ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem újra eljutni koncertjükre. Kaptunk tőlük még fél óra fergeteges pörgést a legzúzósabb számaikkal. Feri megemlítette, hogy New Divide-ot akar. Hát megkapta. Így teljesüljön minden álma. Kaptunk még What I've Done-t Brad gitár szólójával és közönség énekeltetéssel, majd jött a Bleed It Out a legzseniálisabb dobszólóval, amit valaha is hallottam. Sokkal gyakrabban kéne Robnak szólóznia. Aztán újra megénekeltetettek bennünket, mi pedig álltuk a sarat.
Lift me up,
Let me go.
Soha nem fogom elfelejteni Chester arcát, amint nézi a relatíve kis számú közönségét és csodálkozik, hogy ennyire szeretjük. Próbált minket csitítani, de csak többedjére sikerült belénk folytani a dalukat. Chester pörögve-ugrálva csókokat dobált és azt hajtogatta, hogy "I love you and i love you better!", Mike pedig megtapsolt minket és azt mondta "You're awesome!".
A Linkin Park tagjai azok, akiknek életem egyik legcsodásabb élményét köszönhetem és még ők hálásak nekünk. Ha nem imádtam volna már így is őket, akkor ott azonnal beléjük szeretek. Napok teltek el azóta, újra indult a taposómalom is, de én még mindig a hatásuk alatt vagyok.
A haza út már csendesen telt, mindenki az emlékeibe kapaszkodva aludt a kényelmetlen üléseken, majd egy csodálatos napfelkelte ébresztett minket, tudtunkra hozva, hogy van élet a katarzis után is.
Köszönöm a képeket és az élményeket Balog Tominak, Fóri Cintiának, Golubov Csabának, Juhász Karcsinak, Ondrik Imolának, Orbán Ferinek és Tihanyi Szandinak.
