Vannak napok, amikor egyszerűen túl nehéz boldognak lenni.
Én alapvetően vidámnak tartom magam és nem szeretném, ha az énképem sérülne, így legtöbbször vidám is vagyok. Az utóbbi néhány hét azonban engem is megtépázott, így mára elég sírós hangulatba kerültem.
Van egy tökéletes párom, tűrhető a munkám, nincs baj az egészségemmel, egész elfogadható a családom, akkor mégis mi a baj? Magányos vagyok.
Tavaly ilyenkor javában szerveztem az egyik barátnőm meglepi szülinapi buliját lézertaggel és meglepetés vendégekkel, a másikat meg estéken át hallgattam, ahogy panaszkodik az életéről és próbáltam belé lelket önteni. Szeretem őket, most mégis egyedül vagyok, mert az egyikőjük a tudatmódosító szerek hatására elvesztette kapcsolatát a realitással, a másik meg boldog egy olyan férfi oldalán, aki engem finoman szólva sem szeret. Igazság szerint nem is haragszom rájuk, mert nem az a baj, hogy ők elkoptak mellőlem, hanem az, hogy nincs más, aki mellettem lenne.
- Miért nincs nekem barátnőm?
- Mert a nők kiszámíthatatlanok.
Van egy nagyon praktikus tulajdonságom, amit az emberek többsége úgy határozna meg, hogy könnyen barátkozom. Az az igazság azonban, hogy ennek pont a fordítottja igaz, velem barátkoznak könnyen az emberek. Én egyszerűen akkor érzem jól magam, ha a körülöttem lévők jól érzik magukat, és ezt valahogy ösztönösen tudják az emberek és könnyen megnyílnak előttem, hamar befogadnak. Én viszont nem engedek be egyszerűen senkit a világomba, így van, hogy úgy járok, mint most, hogy két nap múlva születésnapom lesz, és hiába szeretnék egyszer magamnak is bulit szervezni, alig egy páran fognak eljönni. Ezt hívják szívásnak.
De mit tehet ilyenkor az ember? Összeszedi magát és keres valamit, ami szebbé teszi a napját.
Én például megyek és sütök egy adag muffint a kollégáimnak, az úgyis mindig jobb kedvre derít, ha ízlik az embereknek, amit csinálok, és hátha kiderül valamelyikről, hogy épp ráér szombaton ;)
