Szeretek álmodni.

Nem tudom más hogy van ezzel, de én imádom, amikor a tudatalattim átveszi az irányítást és olyan helyekre vezet, ahová a józan eszem sose tenné be a lábát. Van, hogy semleges kis semmitmondó álmaim vannak, van, hogy más bőrébe bújok és újabban végre már megjelentek az erotikus álmok is (persze én teljesen elcseszett vagyok, mert még álmomban is a párommal rosszalkodok). A kedvenceim azonban a rémálmok.

Nem tehetek róla, imádok borzongani. Nem a horrorok olcsó ijesztgetésére vágyom, azon csak nevetni tudok. Nem, én arra gondolok, amikor a borzongás természetes. Amikor csendesen bebújik a hátadhoz és egy kicsit a részeddé is válik.

A lenti álmom az első, amit papírra vetettem és egyben ez az egyik kedvencem is.

Mai öröm: egy álom, amiben valaki más bőrébe bújhatunk.

Álom 1.

 

(megálmodta:csv1987)

 

Ha álomból ébredek, akkor mindig felülök, szóval most is álmodhattam.

 

Nem emlékszem mi lehetett, biztos megint falak borultak rám, de nem is számít igazán.

 

Gyula békésen alszik. Jellemző, mellette akár egy ágyút is elsüthetnének, arra sem ébredne fel.

 

Pedig most aztán zeng az ég, megint jön a vihar, hallom, ahogy az óceánparti sziklákat csapkodják a tajtékzó hullámok. Egy újabb villámlás világítja be az emeleti hálószobánkat, számolok. Egy, kettő, három, hatalmas mennydörgés. Az egyik ablakot csapkodja a szél, délután nyitva maradt.

 

Felkelek, belebújok a köntösömbe és a papucsomba, aztán kibotorkálok a sötét folyosóra.

 

Régen mindig féltem a sötétben, úgy éreztem, hogy idegen szemek lesnek, figyelik minden lépésemet, várják, hogy hibázzak, elgyengüljek, és akkor rám vetnék magukat. Ma már tudom, hogy nincs ez így – legalábbis ez a ház védett -, de akkor sem szeretem a sötétet.

 

Bemegyek az utolsó szobába, a függönyöket cibálja a szél. Mikor be akarom zárni az ablakot, elkapja a párkányt egy kéz.

 

Ki a fene?

 

Tudom, hogy csak ember lehet, hisz az ablakon keresztül közlekedő természetfeletti lényektől védve vagyunk, úgyhogy félresöpröm a tüllfüggönyt.

 

-          Rebi, basszus mit keresel itt?

 

-          Tomi nem alszik otthon, én meg nem akartam egyedül maradni ebben a viharban. Kopogtam is, de nem hallottad.

 

-          Oké, de tudod, hogy ezen az ablakon nem jöhet be ember, mert akkor megtöri a pajzsot. Gyere le, beengedlek.

 

Rebi visszakapaszkodik a cseresznyefára, én meg gyorsan bezárom az ablakot. Nem akarok belegondolni, hogy mi történt volna, ha nem hallom meg a táblák kopogását és ő tönkre teszi a ház pajzsát.

 

Védelem nélkül maradni egy ekkora viharban… beleborzongok az elképzelésbe.

 

Leszaladok a gyönyörűen faragott lépcsőn és kinyitom a bejárati ajtót. Rebi gyakorlatilag beront a házba. Ha eddig nem sejtettem volna, hogy mi van odakint, mostmár akkor is paráznék.

 

Minden viharnál ugyanaz. Vízbefúlt gyerekek felnőtteket keresnek, akiket magukkal vihetnek a mélybe. Senki nem tudja, hogy mi a céljuk ezzel. Lehet, hogy csak magányosak és törődésre vágynak. Lehet, hogy valami nagyobb hatalom készteti őket lelkek elrablására. De az is lehet, hogy bosszút akarnak állni, amiért gondatlan felnőttek hagyták őket az óceán mélyén elpusztulni.

 

Félelmetesek és szánalomra méltóak egyszerre.

 

Mikor először találkoztam velük, legalábbis ezt éreztem, de mára már megszoktam őket és csak egy problémának tartom a létezésüket, ami ellen védekeznem kell. Ha gyomot találsz a kertben, kihúzod. Ha tolvajoktól tartasz, riasztót szerelsz be a házadba. Ha vízihulla kisgyerekek akarnak elhurcolni, hogy te is vízihulla légy, akkor alaposan bezárod az ajtót vihar idején.

 

Szóval én most bezárom az ajtót. Illetve zárnám, hisz kicsiny kékesszürke gyermekkarok állják utamat. Próbálom őket óvatosan kilökdösni, hisz ha egyszer megfog valamelyik, akkor nem ereszt el, csak ha már az én szívem sem dobog. Legalább is ezt tartják róluk, én pedig nem fogok az életemet kockáztatva kísérletezni, hogy, vajon tényleg olyan gyengék-e azok a karok, mint amilyennek tűnnek.

 

Nagy nehezen bezárom az ajtót, ráfordítom a kulcsot is.

 

De hova a fenébe tűnt Rebi, amikor épp szükségem lenne rá? Á, már biztos fenn van a szobájában. Jellemző, hogy megint itt hagyott, annyira utálja ezeket a kis lényeket, nem is értem, hogy minek költözött ide? Betti legalább belátta, hogy nem lenne képes ehhez hozzászokni, ezért maradt a városban. Na mindegy.

 

Ajtó-ablak zárva, pajzs érintetlen, mehetek aludni.